Dobjunk le egy egeret, egy kutyát és egy elefántot egy felhőkarcolóról valami puhára! Mi történik? Az egér kicsit megszédül, megrázza a fejét, és morcosan elszalad. A kutyának eltörnek a csontjai, és nagy kínok között mérgesen meghal. Az elefánt pedig gyakorlatilag egy nagy paintball golyóhoz hasonlóan felrobban és ideje sincs mérgeskedni. Miért van az, hogy az egér túléli, de az elefánt nem?
A válasz egyszerű, más méretűek. A méret a legkevesebb figyelmet kapó tényezője az életünknek, miközben bele sem gondolunk, milyen fontos. Meghatározza, hogy látjuk a világot, hogy gondolkodunk, hogy élünk és hogy halunk meg. Mindenki tanulta már általános iskolában, a fizikai erők más méretű dolgokra más mértékben hatnak. Az élet méretét 8 mértékrendre oszthatjuk fel: a pár nanométeres, mint a baktériumok, a pár tized milliméteres, mint az atkák, pár milliméteres, mint a hangyák, pár centis, mint az egerek, pár tíz centis, mint a kutyák, ember méretű, elefánt méretű, és kék bálna méretű. Minden méretű kis világ egymás mellett létezik, mégis mindegyikben teljesen máshogy látják az oda tartozó élőlények a világot. De térjünk vissza az eredeti kérdésre: Miért élte túl az egér az esést? Azért, mert a méret megváltoztatása mindent megváltoztat. A nagyon kis dolgok gyakorlatilag immunisak a leesésre. Ledobhatunk egy baktériumot akárhonnan, annak semmi baja nem lesz. Ez a gravitációs vonzás miatt van. Minél kisebb a test, annál kevésbé hat rá a gravitáció. Képzeljünk el egy tökéletes gömb alakú kis élőlényt. Ha az ő hosszát megnövelem 10-szeresére, akkor a bőre (felszíne) százszorosára, maga a teste (térfogata) pedig ezerszeresére nő. A térfogata pedig az a tulajdonsága, ami meghatározza a súlyát, vagy hogy pontosabbak legyünk, a tömegét. Minél nehezebb a kis állatkánk, annál nagyobb a kinetikus energiája, és ezért a becsapódás is. A felület pedig minél nagyobb, annál inkább eloszlik a becsapódási energia és még a légellenállás is annál jobban lelassítja a testet. Az elefánt azért robban fel, ha ledobjuk, mert annyira nagy, hogy a felszíne a térfogatához képest nagyon kicsi, és nem tud eloszlani a kinetikus energia, és még a légellenállás is gyakorlatilag elhanyagolható. Ezért van az, hogy ha egy hangyát kidobunk egy repülőből, annak semmi baja nem lesz. De ne szomorkodjunk, van olyan hatás is, ami nekünk teljesen ártalmatlan, sok kicsi élőlényre pedig gyakorlatilag halálos lehet. Ilyen a felületi feszültség, ami a vizet egy halálos anyaggá teheti ízeltlábúak számára.
A felületi feszültség lényege nagyvonalakban az, hogy a víz szeret magához tapadni. A molekulái egymást vonzzák egy kohéziós erőnek nevezett hatás miatt. Ennek az az eredménye, hogy a víz felszíne gyakorlatilag úgy működik, mint egy láthatatlan bőrréteg. Ez a réteg számunkra annyira vékony, hogy észre sem vesszük. Ha vizesek leszünk, nagyjából 800 gramm víz „tapad” ránk, ami testsúlyunknak átlagosan 1%-a. Az egérre 3 gramm víz tapad, ami viszont 10%-a a testsúlyának. Ez olyan neki, mint nekünk úgy kijönni a zuhanyzóból, hogy a nyakunkban lóg egy karton víz. A kis ízeltlábúak helyzete még rosszabb. Megérinteni egy vízcseppet olyan, mintha ragasztóhoz érnének. Lassan beszippanthatja őket, és olyan erős a felületi feszültsége, hogy nem engedi ki őket méretük miatt. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére van a legtöbb ízeltlábún vízálló kitinréteg, és sokuknak kis szőrszálhoz hasonló képződményeik is vannak, amik szintén a víz taszítására alkalmasak. Drasztikusan megnöveli a felszínüket, és nehezebbé teszi a víz számára, hogy a kültakaróhoz érjen.
Az evolúció évmilliókkal előttünk nekiállt a nanotechnológiák alkalmazásának, hogy a felületi feszültséget kihasználja. Pár ízeltlábúnak nagyon rövid ésrendkívül sűrű vízszigetelő szőre van, amiknek a száma elérheti az egymilliót négyzetmilliméterenként. Ezzel képesek úgy víz alá merülni, hogy egy vékony légréteg marad körülöttük, mert annyira kicsik és sűrűek a szőrszálak, hogy nem törik meg a víz felületi feszültségét. Ezt annyira effektíven csinálja pár ízeltlábú, hogy légzőszervükkel felveszik az oxigént a légrétegből, majd a kilélegzett szén-dioxid kidiffundál a vízbe, míg a vízből friss oxigéndiffúzióval bejut a légrétegébe. Gyakorlatilag egy búvárkészülékként használják a szőrszálaikat. Ezen hatás miatt tudnak a molnárpoloskák a vízen járni. A nagy relatív felület miatt nem törik meg a felületi feszültség és nem süllyed el.
Ha elég kicsi méretekben gondolkozunk, még a levegő is inkább az általunk vett értelemben szilárd anyagra kezd hasonlítani, mint egy gázkeverékre. Az általunk ismert legkisebb ízeltlábú a Chalcidoidea mymaridae, ami egy nagyon furán kinéző légyként írható le. 0,15 milliméter hosszú, ami nagyjából egy fél sószem mérete. Számukra a levegő olyan, mint a kocsonya. Ilyen mértékrendben nem olyan a repülés, mint egy sas számára. A sasnak egyszerűen siklani kell a levegőn, míg az Mymaridae-nak meg kell ragadni a levegőt, és „előrehúzni” magát. Épp ezért a szárnyuk nem olyan, mint egy hétköznapi bogárnak, hanem egy nagyon sűrű szövésű teniszütőhöz hasonlítható, hogy minél több levegőt tudjanak „megfogni”.
Akármelyik mértékrendet is nézzük, annyira különböző problémákkal kell megküzdeni az oda tartozó élőlényeknek, hogy az evolúciónak teljesen máshogy kellett optimalizálni őket, mégis léteznek láthatatlan baktériumok, illetve 60 méter hosszú bálnák a Földön. Minden méretnek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt.